Exerpt: Eszter Wolf, Ambrus Balázs: Presentation of the Collective Art
– Psychodramatic guided tour at Ludwig Museum,
PSZICHODRÁMA ÚJSÁG 2017/1

Abstract

The purpose of the current article is to introduce the modified psychodrama method: Collective Art (CA). We have been using CA in the Ludwig Museum, Budapest since 2016. Visitors take part in Collective Art sessions inspired by the arts exhibited at the museum. Our aim here is not therapeutic but to enable the encounter between strangers, engage with arts, and take part in collective games, collective creation. In addition to helping visitors relate to arts and understand the diversity of the human perspective, our method also improves their mentalization skills.
In this article, we first address some frequently asked questions concerning CA. Later, we demonstrate this method through a painting and two sketches, illustrating that people have their own interpretations of arts.

(...)

1. Segment – About the Collective Art method:
How did it come to be? Where and since when do you practice it?

Eszter Wolf: (...) in 2011 I’ve started examining the possibilities of Participatory art as a postgraduate student at the Hungarian University of Fine Arts PhD program. The plan was that I would connect the studies about art history, and history of aesthetics with other branches of scientific experience. For example, beside psychology, I would study observation of cognitive sciences or democratic education. However, the most important for me was the study of J.L. Moreno’s work, especially his paper Who shall survive? (Moreno, 1953) which unfortunately has not been translated into Hungarian. During my research I have found my second source of inspiration in the combined writings of Gilles Deleuze and Félix Guattari (Capitalisme et schizophrénie. L’anti-OEdipe 1972, Mille plateaux 1980; Deleuze, Guattari, 1980, 1996, 2009, 2015), which was harmonious with Moreno’s ideas.
All three of them (Moreno, Deleuze, Guattari) wanted something new and different: a new partnership, cooperation, system, systematization, and to achieve it they looked for new means, measures, new automats, new social machines, freedom machines. In my opinion the Rhizome concept introduced in Mille plateaux sends the same message as Moreno in the examination in extended social atom. Guattari did have a popular saying that “we are all groupuscles”. The essence of the Rhizome concept is the search for a new subjectivity, the group subjectivity, where the individual is also a group that does not let it be closed in the field of the reconstruction of self, rather it expands itself over multiple groups simultaneously. These groups are divisible, multipliable, permeable, and can always be chosen freely.

It is like a comprehensive sociometric study.It starts with the exploration of a small social atom (e.g. a social atom sized like an individual), then it expands to the nexus of a greater relationship system. It draws up and projects together the network layers of psychology, biology, sociology or geography, and expands the examination over more and more connecting groups (atoms) (country, world). All the while tagging where and in what way it can be connected, disconnected, reverted, the entrances and exits, and can be interpreted with the help of the metrics applied.
In most cases the (re)immersion of language used to describe the physical universe like gravity, atom, pull, saturation etc. into the description of psycho-social phenomena that provides a great deal of expressiveness to Moreno’s reality model. Among others this language helped me see the opportunity to bring together art and sociometry, that a painting can be considered as a sociogram. I saw Moreno’s sociometric system to be directly convertible into the painting. The painting can be figurative or non-figurative (or even an installation or statue) every element of the image (image space) is in relation to each other. These elements can arrange themselves compared to one-another (and to one-another only). An element can even be present with its hiatus.
When I first experienced that, during a psychodrama play: the protagonist chooses a player - through the advice of the director - to manifest a lack; or that a leg of a chair can be an element just as important in a scene as a mother figure, only then did I started to feel really at home in Moreno’s system. This is an elementary function for a painter. I think this democratic way of thinking is granted by the practice that we do not work with notions, but - as Deleuze and Guattari put it - with intensities. For me at least there is a section like this in image creation. Visual art can be considered as the model for the sociometric model.
This is where my idea that participatory art could potentially be an apt context for the study of these rhizomatic associations, direct interpretation, and to acquire experiences. The intermediate space of art is the allowing space where (with the developing the adequate technology for the encounter) the prophetic theory of Moreno and Deleuze-Guattari’s utopian Rhizome concept can become a tangible reality.

Ambrus Balázs: The idea of the Collective Art was born during the time
szter studied in a post-graduate program at the University of Fine Arts. There she organized an experimental dramatic group in 2011, in which she involved me as a co-leader. The main goal of this group was the development of creativity and to experience the power of community for future artist and experts in arts. The group was a success and we considered to continue it. Henrietta Szira, who was also the university’s doctoral student at the time, has heard of our group, and she was/is working at Ludwig Museum. Ludwig Museum is striving to find ways to hold session for the visitors that are diverse and experiential. Even before, the guided tours with a psychology topic were popular.
(...) Beside the experimental group the dramatic image experience was affected by the group centered psychodrama by Mérei (Erdélyi 2006), and Ildikó Erdélyi’s psychodrama with film (Erdélyi, Fecskó-Pirisi 2015). From the method of group centered drama we took over the involvement of the group, the actions based on spontaneity, and playfulness. From the filmic psychodrama we extracted the aim of self-knowledge and the educational
and demonstrative, as well as the approximation to the works of art.

What is the Collective Art method? Why did it get this name?

E.W.: Art as the medium and the exhibition space as a location are given. The need to encounter each other and the topics more directly in not my own, the most recent contemporary art history is full of experiments like this. A group, composed of random people, adds up their individual points of view, only once in a particular space (in this case at the exhibition space of Ludwig Museum) which helps all group members to leave in a few hours with the additional information about the art pieces examined, the location- situation, and the experience of the humane (in respect to our differences, similarities, potentials of points of contact). Encounter is the essence of the practice: the free, democratic and non- violent collaboration. The goal is to examine in this togetherness, the chosen topics, our concepts, and point of views around the topic using our collective presence in this space. In the Ludwig group we examine pieces of visual art, but the subject of examination could be anything else, e.g. some mechanical workings of a tool (direct injection engine) or the society of bees. We will experience the workings from within and with the help of each other we gain information surplus. The method itself is a “social High Tech”. That is the reason that I have entitled my PhD research as Group-machine.
I would emphasize two main technological bases, both originating from Moreno’s psychodrama method. The first it the Here and Now: the relevant information is only that which we, those present, sense in the space then and there, and that we share with each other. Every presence and point of information is adequate that comes up then and there. The second is the individual point of view: there is no objective, general image, only the private, the individual. We invite each other into those either as players or as directors. A.B.: The Collective Art is a modified from of the psychodrama method, where the group goal is to form some sort of emotional connection to the art piece while acting on this with the other viewers. If we succeed we will feel closer to both the art and to the people present by the time we leave the exhibition. In the method we are trying to form conditions to lead strangers into play quickly, where in a short period of time, under protected circumstances, the participants can get to know each other’s point of views. The art piece helps in involvement, but also in distancing. The name of the method went under a series of alterations. First it was Psychodrama Art, I sometimes still use this name, but the museum suggested that it was too long, and then we found the collective adjective for it. The rest stayed the same. With the word ‘collective’ we allude to the group but also to culture and the common in everyone as well as the collective unconscious. With ‘art’ we wanted to emphasize our relationship with interactivity and visual art.

How should we imagine a session?

E.W.: We hold 2,5-hour long group sessions at Ludwig Museum on weekends. The maximum limit for a group is 15 people. The minimum is 6 people. We work with two pieces of art. We begin with a warm up. This consists of an introduction on the one hand, where we tell the group who we are, where we are, and what we are about to do. Subsequently, we ask the participants for a sociometrical arrangement on the carpet (stage) based on questions. We continue with some simple movement exercises.
Then we start playing. In the first play which serves as a demonstration of how we build from an internal image inspired by the art piece. We show how we can invite each other into a role, pre-play, observe, form from within if necessary. We use each other, we are together, we are important tiny details. It is very simple. Funny and serious. A.B.: As Eszter says the first play is a demonstration where one of the leaders takes the role of the protagonist, while the other leader directs her/ him. The members are players. We set up the presence of the protagonist, the players give feedback about what or how they experienced in their role, then the participants start to alter the scene. First only from their own role, then maybe by taking the protagonist’s position. It can be a static image (a sculpture), or it can be a dynamic scene. After the first play we have a feedback circle, where everyone can report
what they felt in the first play. There is a short break. In the second play the whole group gets attuned to the piece. We ask questions about how they feel while regarding the image, how could they go on with it, what crosses their mind. The group votes on the ideas and chooses some. Depending on the remaining time we portray them one after the other. Generally, statues or short vignettes are created. Every idea has an owner, s/he puts up the dramatic image, he chooses the players while Eszter or I lead them.
This is also sealed by a feedback round, and then there is a closing circle about who is taking what home from the session. We sometimes fill out a feedback questionnaire.

How is it different from the psychodrama method? Do you think it could be applied in a psychodrama group?

A.B.: It’s not psychodrama because it’s aim is not the elaboration of self-
knowledge, rather the stimulation for collective play, relationships and inspiration. However, it can and usually there is an increment of self- knowledge, but that is more of a side phenomenon. An important difference is that we pay attention to the resistance that the members produce, everyone shares themselves and emotions as they see fit.
The plays are more structured, the focus is on the art piece and not on the individual member. The main advantage of the method is that it creates a familiar group atmosphere, it quickly tunes the participants into the working method of psychodrama, from where it is easier to switch to harder topics. For the introduction of the psychodrama method, this can be an
effective method to use if at the start of a group we don’t want to throw the participants into the “deep end” of the protagonist play.
E.W.: It is our experience that during the play with the artworks, universal and deeply humane topics come to surface. We too are in awe how many layers there are to a piece. We do not control the depth of the topic but compared to psychodrama we strive to form and connect emotions and experiences without translating them into notions, stories or dynamics of particular relationships. The process that happens, I would compare to the working process of a painter, sculptor, or dancer. One more important thing is that we knowingly try during the outlining of the method (e.g. putting together the warm up questions) not to let participants give out personal information (e.g. occupation, age, marital status etc.) and by that their attention turns to the present, their body, each other, the location and the environment. To their humaneness and their raison d’etre. Their past and their background is only present indirectly.

What relationship does it have with visual art? Is this art? Is psychodrama art?

W.E.: Yes, I think psychodrama is art. It is a communal creation, a community creation. But it is not just psychodrama that is art, we can examine a lot of other things that can be examined from this viewpoint. Encounter as art is what interests me, and what lead me to the study of this suggestion, beside my artistic experiences, was basically getting to know psychodrama.
I believe that looking at human connection as art could be a generator for important social changes, if we transload the specificities of art, the common viewpoints around art into this context. If we take the finer, the sensual attention to detail, concentration and focus over to the observation of encounters that will draw attention to many things that have been neglected so far. Through these new dimensions of the human connection, experience could be exposed.
A.B.: The method uses visual art as a tool to get people to meet, have an encounter, but as Eszter put it earlier, this starting point could be a direct injection engine as well. What is important is that it should be something that is meaningful to the participants, something that raises their emotions.
However, it can be said, that art and visual art are particularly adequate for the role of such a starting point, and luckily, we relate back to art in a positive manner: we bring people closer to it.
Whether what we do is an art or not, or whether psychodrama is an art, it is hard for me to answer. In my work I usually do not deal with these kinds of questions primarily. While leading a play whether it’s Collective Art play or a protagonist psychodrama the aim is to help the players express what is inside them, their self-expression. It does not occur to me how it will look, whether it would be aesthetically pleasing to a beholder, rather it just dawns upon me that the image that we have built up is beautiful, or expressive. The expression toward others can be a side effect but not the goal of it, because the goal is a playful self expression that can sometimes create aesthetics but often it doesn’t.

Translated by Anikó Urbán

Részlet: Wolf Eszter, Balázs Ambrus: A Kollektív képélmény
bemutatása – Pszichodramatikus tárlatvezetés a Ludwig múzeumban,
PSZICHODRÁMA ÚJSÁG 2017/1

1. rész-A Kollektív képélmény módszerről:
Hogyan jött létre? Mióta és hol csináljátok?
Wolf Eszter: (...) 2011-ben a Részvételi művészet (Participatory art) lehetőségeinek vizsgálatával kezdtem el foglalkozni doktoranduszként a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában. Az volt a terv, hogy a művészettörténeti, esztétika történeti kutatással más tudományágak tapasztalatait is összekapcsolom. A pszichológia mellett például a kognitív tudományok vagy a demokratikus oktatás tapasztalatait. De a legfontosabb továbbra is az eredeti J. L. Moreno írások tanulmányozása volt, azok közül is a Who shall survive? című, magyarra sajnos le nem lefordított műve(Moreno, 1953). A kutatás során találtam rá másik, meghatározó inspirációmra Gilles Deleuze és Félix Guattari közös írásaira (Capitalisme et schizophrénie.
L’anti-Œdipe 1972, Mille plateaux 1980) (Deleuze, Guattari, 1980, 1996, 2009, 2015), melyek rendkívül összecsengtek Moreno gondolataival. Mind a három ember (Moreno, Deleuze, Guattari) valami újat mást akart, más társulást, együttműködést, rendszert, rendszerezést, ehhez új mértéket, mértékegységet, új automatákat, új társadalmi gépeket, szabadság gépeket keresett. A Deleuze és Guattari által a Mille plateaux-ban felrajzolt Rizóma koncepció véleményem szerint ugyanazt a gondolatot sugallja, amit Moreno a kiterjesztett szociális atom vizsgálatával. Volt is Guattarinak
egy elhíresült mondása, hogy “mi mind csoportkák (groupuscle) vagyunk”. A Rizóma koncepció lényege egy új szubjektivitás keresése, a csoport szubjektivitásé, ahol az egyén is egy csoport amely nem engedi, hogy bekerítsék az én újraképzés mezején, hanem ugyanabban a pillanatban több csoport fölé is kiterjeszti magát. Ezek a csoportok oszthatóak, sokszorosíthatóak, átjárhatóak és mindig szabadon választhatóak. Mint egy átfogó szociometriai vizsgálat, mely egy kisebb szociális atom (például egy személy mértékű szociális atom) erővonalainak feltárásával indul, majd kiterjed a nagyobb kapcsolati rendszer összefüggéseire, megrajzolja és összevetíti a pszichológiai, a biológiai, szociológiai, kulturális vagy geográfiai rétegek hálózatait, és egyre több kapcsolódó csoportra (atomra) (ország, világ) terjeszti ki a vizsgálatát, mindig megjelölve ahol és ahogyan szétszedhető kapcsolható megfordítható, a ki és bejáratokat, és végig értelmezhető a rendszerezés az alkalmazott mértékegység segítségével.
A leggyakrabban a fizikai univerzum leírásánál használatos kifejezések mint gravitáció, atom, vonzás, taszítás, telítettség stb. (újra) beemelése a pszicho szociális jelenségek leírásába, nagy kifejezőerőt kölcsönöz Moreno valóságmodelljének. Többek közt ezek a kifejezések segítettek hozzá, hogy meglássam a lehetőséget arra, ahogy közvetlen kapcsolatba hozható egymással a festészet és a szociometria, azt hogy egy festmény is felfogható szociogramként.
Moreno féle szociometria rendszerét egy az egyben átfordíthatónak láttam a festménybe. Legyen egy kép akár figuratív akár nonfiguratív (sőt lehet szó installációról, szoborról is) a kép (képtér) minden eleme kapcsolatban áll egymással. És ezek az elemek a kijelölt képtérben egymáshoz képest (és csak egymáshoz képest) tudnak elrendeződni. Sőt a hiányával is jelen lehet egy elem. Amikor először tapasztaltam meg pszichodráma játék során, hogy a protagonista, rendezői javaslatra, szereplőt választ egy hiány megtestesítésére, vagy, hogy egy székláb lehet ugyanolyan fontos eleme egy jelenetnek, mint egy anya figura, akkor kezdtem igazán otthon érezni magam Moreno rendszerében, hiszen ez a működés egy festő számára alapvető. Ez a demokratikus gondolkodás véleményem szerint annak köszönhető, hogy nem fogalmakkal dolgozunk hanem – Deleuze és Guattari szavával élve – intenzitásokkal, legalábbis számomra a képalkotásnak mindenképpen van egy ilyen szakasza. A képzőművészeti alkotások tehát tulajdonképpen egy szociometrikus vizsgálat modelljének is felfoghatóak.
Ebből következett az az elképzelésem, hogy a részvételi művészet potenciálisan alkalmas terep lehet ezeknek a rizómatikus társulásoknak a vizsgálatára, közvetlen értelmezésre, élményszerzésre. A művészet köztes tere az a megengedő tér, ahol (megfelelő találkoztatási technológia kidolgozásával) Moreno eredeti prófétikus teóriája, és Deleuze-Guattari utópisztikus Rizóma koncepciója megtapasztalható valósággá válhat. Balázs Ambrus: A Kollektív képélmény ötlete úgy született meg, hogy Eszter a Képzőművészeti Egyetemen végezte a doktoriját és ennek keretén belül 2011-ben egy kísérleti dramatikus csoportot szervezett, amibe engem is bevont vezetőtársként. Ennek a csoportnak a fő célja a kreativitásfejlesztés és az együttlét erejének megélése volt leendő művészek és művészettel foglalkozó szakemberek számára. A csoport jól sikerült, a folytatáson gondolkoztunk. A csoportról hallott Szira Henrietta, aki szintén a Képző doktori iskolájába járt, és a Ludwigban dolgozik. A Ludwig Múzeum törekszik arra, hogy hogyan lehetne minél változatosabb és élmény közelibb foglalkozásokat tartani a látogatóknak. A pszichológiai témájú tárlatvezetések pedig már eddig is nagy népszerűségnek örvendtek.
(...) A dramatikus képélményre a kísérleti csoporton kívül, a Mérei -féle csoportcentrikus pszichodráma (Erdélyi 2006), és Erdélyi Ildikó filmes pszichodrámája is hatott (Erdélyi, Fecskó-Pirisi 2015). A csoportcentrikus dráma módszeréből érkezett a csoport bevonása, a spontán, játékosra bízott cselekvés. A filmes drámából, az önismereti cél mellett az oktatási, demonstrációs lehetőségek, és a műalkotásokhoz való közeledés.

Mi az a Kollektív képélmény módszer? Miért pont ez a neve?

W.E :Adott tehát a művészet mint médium és a kiállítótér mint helyszín. A közvetlenebb találkozás a kiállítótérben mind egymással mind a témákkal, nem az én egyedi igényem, a kortárs művészet legutóbbi története tele van ilyen kísérletekkel. Egy random összetételű csoport egyszeri alkalommal, egy bizonyos térben (jelen esetben a Ludwig múzeum kiállító terében) összeadja a személyes nézőpontjait, ami által a csoport minden tagja plusz információval távozik pár óra múlva, mind a vizsgált műtárgyak, mind a helyszín-helyzet, mind az emberség (különbözőségeink, hasonlóságaink, kapcsolódási lehetőségeink) megtapasztalásának tekintetében.
Lényege a gyakorlatnak, a Találkozás, a szabad, demokratikus, erőszakmentes együttműködés. A cél, hogy ebben az együttlétben megvizsgáljunk tetszőleges témákat, a témákkal kapcsolatos koncepcióinkat, nézőpontjainkat, felhasználva a közös jelenlétünket a térben. A Ludwigos csoportban képzőművészeti alkotásokat vizsgálunk, de a vizsgálat tárgya lehet bármi más is, például egy technikai eszköz működése (pl. injektoros motor) vagy a méhek társadalma. Belső, átélhető módon tapasztaljuk meg a működést, szerzünk egymás segítségével plusz információkat. A módszer maga is egy “társadalmi High Tech”. Ezért is adtam a phd kutatásomnak azt a címet, hogy Csoportgép. Két fő technológiai alapot emelnék ki, mindkettőt az eredeti Morenói pszichodráma módszerből vettük át. Az egyik az Itt és Most: az a releváns, amit mi, a jelenlévők, akkor és ott érzékelünk a térben és megosztunk egymással. Minden jelenlét és információ pont megfelelő, ami akkor és
ott megjelenik! A másik a személyes nézőpont: nincs objektív általános kép, csak a személyes, az egyedi, ebbe invitáljuk meg egymást, akár szereplőként, akár alakítóként.
B.A: A Kollektív képélmény a pszichodráma módszer egy módosított formája, ahol a csoportcél, hogy valamilyen érzelmi kapcsolatot alakítsunk ki a műtárgyakkal, miközben a többi nézővel együtt tesszük ezt meg. Ha sikerül, amit szeretnénk, akkor mind a művekhez, mind a velünk együtt jelen lévő emberekhez közelebb érezzük majd magunkat, amikor elmegyünk a kiállításról. A módszerben, olyan feltételeket igyekszünk teremteni, hogy gyorsan játékra késztessen ismeretlen embereket, ahol rövid idő alatt, védett körülmények között, ismerhetik meg egymás nézőpontjait a résztvevők. A műtárgy segít a bevonódásban, de a távolításban is. A módszer neve is több átalakuláson ment keresztül. Először pszichodramatikus képélmény volt, én még most is szoktam így emlegetni, de a múzeum azt javasolta, hogy ez túl hosszú, ekkor találtuk a kollektív jelzőt hozzá. A képélmény maradt. A kollektívvel a csoportosra utalunk, de éppen így a kultúrára és a mindenkiben közösre is, valamint a kollektív tudattalanra. A képélmény szóval pedig ki akartuk fejezni az interaktívitással és a képzőművészettel való kapcsolatunkat.

Hogyan néz ki egy konkrét alkalom?

W.E.: 2,5 órás csoportokat tartunk a Ludwig Múzeumban hétvégenként.
Maximum 15 fő vesz részt egy csoportban. A minimum létszám 6 fő. Két műtárggyal foglalkozunk. Bemelegítéssel kezdünk (warming up). Ez áll egyrészt egy bevezetőből, ahol elmondjuk, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, miért vagyunk itt, mit fogunk csinálni. Ezután szociometrikus elrendeződésekre kérjük föl a résztvevőket a szőnyegen (színpad) kérdések alapján. Utána egyszerű mozgásos gyakorlatok következnek. Majd kezdjük a játékot. Az első játékban, ami egyben egy demonstrációja is annak, ahogyan egy alkotás inspirálta belső képből építkezünk, megmutatjuk,
hogyan lehet egymást behívni szerepbe, előjátszani, megfigyelni, belülről alakítani, ha szükséges. Egymást használjuk, együtt vagyunk, fontos apró részletek vagyunk. Mindenki összefügg a másikkal: ha valaki változik, mindenki változik. Egyszerű az egész. Vicces és komoly.
B.A.: Az első játék, ahogy Eszter mondja, egy demonstráció, ahol az egyik vezető a protagonista szerepébe bújik, míg a másik vezető rendezi őt. A tagok a szereplők. Felállítjuk a protagonista jelenetét, a szereplők visszajeleznek róla, hogy mit élnek át a szerepükben, majd a résztevevők elkezdhetik alakítani a jelenetet, először csak a saját szerepükből, majd a protagonista bőrébe bújva is. Lehet statikus kép (szobor), de lehet dinamikus jelenet. Az első játék után visszajelzőkört tartunk, ahol mindenki beszámolhat arról, hogy milyen volt neki az első játék. Majd rövid szünet. A második játéknál az egész csoport együtt hangolódik rá a képre. Kérdéseket teszünk fel nekik, hogy hogyan érzik magukat a képet szemlélve, hogyan tudnák továbbszőni, mi jut róla még eszükbe. Az ötletetekből csoport szavazás által kiválasztunk párat, és a hátralévő időtől függően, megjelenítjük őket egymás után. Általában szobrok vagy rövid vinnyetták születnek. Minden
ötletnek lesz egy ötletgazdája, ő rakja fel a dramatikus képet, ő választja ki a szereplőket, hol én, hol Eszter vezetésével. Ezt is visszajelzőkör zárja, majd pedig jön a zárókör, hogy ki mit visz magával a napból. Szoktunk még visszajelző kérdőívet is kitöltetni.

Miben más mint a pszichodráma? Szerintetek egy pszichodráma
csoportban is alkalmazható a módszeretek?

B.A.: Nem pszichodráma, mivel a célja nem az önismeret mélyítése, hanem a közös játék serkentése, a kapcsolódás és gondolatébresztés. Azonban lehet, és szokott is lenni önismereti hozadéka, de ez inkább kísérőjelenség. Fontos különbség, hogy a tagok ellenállására különösen figyelünk, mindenki annyit oszt meg magából és az érzéseiből, amennyi jól esik neki. A játékok strukturáltabbak, a figyelem a műtárgyon van, nem a résztevők személyén.
A módszer fő előnye, hogy meghitt csoportlégkört teremt, gyorsan ráhangolja a résztevevőket a pszichodramatikus munkamódra, ahonnan utána könnyebb lehet átkapcsolni a nehezebb témák felé. A pszichodráma módszer megismertetésére, egy csoport elindulásánál hatékony módszer lehet, ha nem szándékozunk a résztvevőket rögtön a protagonista játék „mély vizébe” dobni. W.E.: Az a tapasztalatunk, hogy a műtárgyakkal való játékok során, univerzális és mély emberi témák kerülnek elő. Mi magunk is ámulunk és bámulunk, hogy milyen sok rétege van egy-egy műalkotásnak. Nem korlátozzuk az előbukkanó témák mélységét, a pszichodrámához képest viszont arra törekszünk, hogy az érzéseket-élményeket formáljuk és kapcsoljuk anélkül, hogy fogalmakká, történetté, konkrét összefüggések dinamikájára fordítanánk le. A folyamatot, ami lezajlik a festő és szobrász vagy a táncos munkájához hasonlítanám. Fontos adalék ehhez, hogy tudatosan törekedtünk a módszer kidolgozásakor (pl. a bemelegítés kérdéseinek összeállításánál), hogy a résztvevők, ne osszanak meg adatokat magukról (foglalkozás, életkor, családi állapot stb.), a figyelmüket ezáltal is a jelenbe, a testükre, egymásra, a helyre és a környezetre igyekszünk irányítani: elemi emberi mivoltukra, annak létjogosultságára. A múltjuk és hátterük csak
áttételesen van jelen.

Milyen kapcsolatban van a képzőművészettel? Ez művészet? A
pszichodráma művészet?

W.E.: Igen, szerintem a pszichodráma művészet. Közösségi alkotás,
közösség alkotás. De nem csak a pszichodráma művészet, még nagyon sok mást is lehet ilyen nézőpontból vizsgálni. Engem a találkozás mint művészet érdekel és ennek a felvetésnek a vizsgálatához, a művészeti élményeim mellett, alapvetően a pszichodrámával való megismerkedésem vezetett el.
Hiszek benne, hogy akár fontos társadalmi változások generálója is lehet az, ha művészetként tekintünk az emberi kapcsolódásra, ha a művészet specifikumait, a művészetnél megszokott nézőpontokat átemeljük ebbe a kontextusba. A finomabb, a részletekre való érzéki odafigyelést, koncentrációt, fókuszt beemeljük a találkozás megfigyelésébe, az sok mindenre ráirányítja a figyelmünket, amit eddig elhanyagoltunk. Ezáltal az emberi kapcsolatteremtés, megélés egészen új dimenziói is feltárulhatnak. B.A.: A módszer mindenképpen a képzőművészetet használja eszközként ahhoz, hogy embereket találkozásra késztessen, de ahogy Eszter mondta korábban, akár egy indukciós motor is lehetne a kiindulópont. A lényeg, hogy valami olyasmi legyen, ami a résztvevőknek mond valamit, érzéseket kelt bennük. Viszont az mindenképpen elmondható, hogy a művészet és a képzőművészet különösen alkalmas arra, hogy ilyen kiindulópont legyen, és szerencsére a munkánkkal pozitívan hatunk vissza a képzőművészetre: közelebb hozzuk őket az emberekhez.
Az, hogy amit mi csinálunk az művészet lenne, vagy a pszichodráma művészet, ezekre számomra nehéz válaszolni. A munkámban nem ilyen kérdésekkel szoktam elsősorban foglalkozni. Egy játék vezetése közben, legyen az akár egy Kollektív képélmény játék, vagy egy protagonista pszichodráma, a cél, hogy segítsem kifejezni a játékosokat, ami bennük van, az önkifejezésüket.
Az nem szokott eszembe jutni, hogy ez hogy fog mutatni, hogy esztétikus lesz-e a külső szemlélő számára, inkább csak néha rádöbbenek, hogy egy kép amit felraktunk, az szép is, vagy mennyire kifejező. Lehet a hozadéka, de semmiképpen sem célja a mások számára való kifejezés, mert a célja a játékos önkifejezés, ami időnként esztétikumot szül, de sokszor nem.