Psychodramatic guided tour at Ludwig Museum
collaboration with Ambrus Balázs clinical psychologist
Budapest 2016 – 2017

Exerpt: Eszter Wolf, Ambrus Balázs: Presentation of the Collective Art
– Psychodramatic guided tour at Ludwig Museum,
The purpose of the current article is to introduce the modified psychodrama
method: Collective Art (CA). We have been using CA in the Ludwig Museum,
Budapest since 2016. Visitors take part in Collective Art sessions inspired
by the arts exhibited at the museum. Our aim here is not therapeutic but to
enable the encounter between strangers, engage with arts, and take part
in collective games, collective creation. In addition to helping visitors relate
to arts and understand the diversity of the human perspective, our method
also improves their mentalization skills.
In this article, we first address some frequently asked questions concerning
CA. Later, we demonstrate this method through a painting and two sketches,
illustrating that people have their own interpretations of arts.
1. Segment – About the Collective Art method:
How did it come to be? Where and since when do you practice it?
Eszter Wolf: (...) in 2011 I’ve started examining the possibilities of
Participatory art as a postgraduate student at the Hungarian University
of Fine Arts PhD program. The plan was that I would connect the studies
about art history, and history of aesthetics with other branches of scientific
experience. For example, beside psychology, I would study observation of
cognitive sciences or democratic education. However, the most important
for me was the study of J.L. Moreno’s work, especially his paper Who shall
survive? (Moreno, 1953) which unfortunately has not been translated into
Hungarian. During my research I have found my second source of inspiration
in the combined writings of Gilles Deleuze and Félix Guattari (Capitalisme et
schizophrénie. L’anti-OEdipe 1972, Mille plateaux 1980; Deleuze, Guattari,
1980, 1996, 2009, 2015), which was harmonious with Moreno’s ideas.
All three of them (Moreno, Deleuze, Guattari) wanted something new and
different: a new partnership, cooperation, system, systematization, and
to achieve it they looked for new means, measures, new automats, new
social machines, freedom machines. In my opinion the Rhizome concept
introduced in Mille plateaux sends the same message as Moreno in the

examination in extended social atom. Guattari did have a popular saying
that “we are all groupuscles”. The essence of the Rhizome concept is the
search for a new subjectivity, the group subjectivity, where the individual is
also a group that does not let it be closed in the field of the reconstruction
of self, rather it expands itself over multiple groups simultaneously. These
groups are divisible, multipliable, permeable, and can always be chosen

It is like a comprehensive sociometric study. It starts with the exploration
of a small social atom (e.g. a social atom sized like an individual), then it
expands to the nexus of a greater relationship system. It draws up and
projects together the network layers of psychology, biology, sociology or
geography, and expands the examination over more and more connecting
groups (atoms) (country, world). All the while tagging where and in what
way it can be connected, disconnected, reverted, the entrances and exits,
and can be interpreted with the help of the metrics applied.
In most cases the (re)immersion of language used to describe the physical
universe like gravity, atom, pull, saturation etc. into the description of
psycho-social phenomena that provides a great deal of expressiveness to
Moreno’s reality model.
Among others this language helped me see the opportunity to bring
together art and sociometry, that a painting can be considered as a
I saw Moreno’s sociometric system to be directly convertible into the painting.
The painting can be figurative or non-figurative (or even an installation or
statue) every element of the image (image space) is in relation to each
other. These elements can arrange themselves compared to one-another
(and to one-another only). An element can even be present with its hiatus.
When I first experienced that, during a psychodrama play: the protagonist
chooses a player - through the advice of the director - to manifest a lack;
or that a leg of a chair can be an element just as important in a scene as
a mother figure, only then did I started to feel really at home in Moreno’s
system. This is an elementary function for a painter. I think this democratic
way of thinking is granted by the practice that we do not work with notions,
but - as Deleuze and Guattari put it - with intensities. For me at least there
is a section like this in image creation. Visual art can be considered as the
model for the sociometric model.
This is where my idea that participatory art could potentially be an apt
context for the study of these rhizomatic associations, direct interpretation,
and to acquire experiences. The intermediate space of art is the allowing
space where (with the developing the adequate technology for the
encounter) the prophetic theory of Moreno and Deleuze-Guattari’s utopian
Rhizome concept can become a tangible reality.
Ambrus Balázs: The idea of the Collective Art was born during the time
Eszter studied in a post-graduate program at the University of Fine Arts.
There she organized an experimental dramatic group in 2011, in which she
involved me as a co-leader. The main goal of this group was the development
of creativity and to experience the power of community for future artist and
experts in arts. The group was a success and we considered to continue it.
Henrietta Szira, who was also the university’s doctoral student at the time,
has heard of our group, and she was/is working at Ludwig Museum. Ludwig

Museum is striving to find ways to hold session for the visitors that are
diverse and experiential. Even before, the guided tours with a psychology
topic were popular.
(...) Beside the experimental group the dramatic image experience was
affected by the group centered psychodrama by Mérei (Erdélyi 2006), and
Ildikó Erdélyi’s psychodrama with film (Erdélyi, Fecskó-Pirisi 2015). From the
method of group centered drama we took over the involvement of the
group, the actions based on spontaneity, and playfulness. From the filmic
psychodrama we extracted the aim of self-knowledge and the educational
and demonstrative, as well as the approximation to the works of art.

What is the Collective Art method? Why did it get this name?
E.W.: Art as the medium and the exhibition space as a location are given.
The need to encounter each other and the topics more directly in not my
own, the most recent contemporary art history is full of experiments like
this. A group, composed of random people, adds up their individual points
of view, only once in a particular space (in this case at the exhibition space
of Ludwig Museum) which helps all group members to leave in a few hours

with the additional information about the art pieces examined, the location-
situation, and the experience of the humane (in respect to our differences,

similarities, potentials of points of contact).

Encounter is the essence of the practice: the free, democratic and non-
violent collaboration. The goal is to examine in this togetherness, the

chosen topics, our concepts, and point of views around the topic using our
collective presence in this space.
In the Ludwig group we examine pieces of visual art, but the subject of
examination could be anything else, e.g. some mechanical workings of a
tool (direct injection engine) or the society of bees. We will experience the
workings from within and with the help of each other we gain information
surplus. The method itself is a “social High Tech”. That is the reason that I
have entitled my PhD research as Group-machine.
I would emphasize two main technological bases, both originating from
Moreno’s psychodrama method. The first it the Here and Now: the relevant
information is only that which we, those present, sense in the space then
and there, and that we share with each other. Every presence and point
of information is adequate that comes up then and there. The second is
the individual point of view: there is no objective, general image, only the
private, the individual. We invite each other into those either as players or
as directors.
A.B.: The Collective Art is a modified from of the psychodrama method,
where the group goal is to form some sort of emotional connection to
the art piece while acting on this with the other viewers. If we succeed we
will feel closer to both the art and to the people present by the time we
leave the exhibition. In the method we are trying to form conditions to lead
strangers into play quickly, where in a short period of time, under protected
circumstances, the participants can get to know each other’s point of views.
The art piece helps in involvement, but also in distancing.
The name of the method went under a series of alterations. First it was
Psychodrama Art, I sometimes still use this name, but the museum
suggested that it was too long, and then we found the collective adjective
for it. The rest stayed the same. With the word ‘collective’ we allude to

the group but also to culture and the common in everyone as well as the
collective unconscious. With ‘art’ we wanted to emphasize our relationship
with interactivity and visual art.

How should we imagine a session?
E.W.: We hold 2,5-hour long group sessions at Ludwig Museum on
weekends. The maximum limit for a group is 15 people. The minimum is
6 people. We work with two pieces of art. We begin with a warm up. This
consists of an introduction on the one hand, where we tell the group who
we are, where we are, and what we are about to do. Subsequently, we
ask the participants for a sociometrical arrangement on the carpet (stage)
based on questions. We continue with some simple movement exercises.
Then we start playing. In the first play which serves as a demonstration of
how we build from an internal image inspired by the art piece. We show
how we can invite each other into a role, pre-play, observe, form from within
if necessary. We use each other, we are together, we are important tiny
details. It is very simple. Funny and serious.
A.B.: As Eszter says the first play is a demonstration where one of the
leaders takes the role of the protagonist, while the other leader directs her/
him. The members are players. We set up the presence of the protagonist,
the players give feedback about what or how they experienced in their
role, then the participants start to alter the
scene. First only from their own role, then maybe by taking the protagonist’s
position. It can be a static image (a sculpture), or it can be a dynamic scene.
After the first play we have a feedback circle, where everyone can report
what they felt in the first play. There is a short break. In the second play the
whole group gets attuned to the piece. We ask questions about how they
feel while regarding the image, how could they go on with it, what crosses
their mind. The group votes on the ideas and chooses some. Depending
on the remaining time we portray them one after the other. Generally,
statues or short vignettes are created. Every idea has an owner, s/he puts
up the dramatic image, he chooses the players while Eszter or I lead them.
This is also sealed by a feedback round, and then there is a closing circle
about who is taking what home from the session. We sometimes fill out a
feedback questionnaire.
How is it different from the psychodrama method? Do you think it could
be applied in a psychodrama group?
A.B.: It’s not psychodrama because it’s aim is not the elaboration of self-
knowledge, rather the stimulation for collective play, relationships and

inspiration. However, it can and usually there is an increment of self-
knowledge, but that is more of a side phenomenon. An important difference

is that we pay attention to the resistance that the members produce,
everyone shares themselves and emotions as they see fit.
The plays are more structured, the focus is on the art piece and not on the
individual member. The main advantage of the method is that it creates
a familiar group atmosphere, it quickly tunes the participants into the
working method of psychodrama, from where it is easier to switch to harder
topics. For the introduction of the psychodrama method, this can be an
effective method to use if at the start of a group we don’t want to throw the
participants into the “deep end” of the protagonist play.
E.W.: It is our experience that during the play with the artworks, universal

and deeply humane topics come to surface. We too are in awe how many
layers there are to a piece. We do not control the depth of the topic but
compared to psychodrama we strive to form and connect emotions and
experiences without translating them into notions, stories or dynamics of
particular relationships. The process that happens, I would compare to the
working process of a painter, sculptor, or dancer. One more important thing
is that we knowingly try during the outlining of the method (e.g. putting
together the warm up questions) not to let participants give out personal
information (e.g. occupation, age, marital status etc.) and by that their
attention turns to the present, their body, each other, the location and the
environment. To their humaneness and their raison d’etre. Their past and
their background is only present indirectly.

What relationship does it have with visual art? Is this art? Is psychodrama
W.E.: Yes, I think psychodrama is art. It is a communal creation, a community
creation. But it is not just psychodrama that is art, we can examine a lot of
other things that can be examined from this viewpoint. Encounter as art
is what interests me, and what lead me to the study of this suggestion,
beside my artistic experiences, was basically getting to know psychodrama.
I believe that looking at human connection as art could be a generator for
important social changes, if we transload
the specificities of art, the common viewpoints around art into this context.
If we take the finer, the sensual attention to detail, concentration and focus
over to the observation of encounters that will draw attention to many
things that have been neglected so far. Through these new dimensions of
the human connection, experience could be exposed.
A.B.: The method uses visual art as a tool to get people to meet, have an
encounter, but as Eszter put it earlier, this starting point could be a direct
injection engine as well. What is important is that it should be something
that is meaningful to the participants, something that raises their emotions.
However, it can be said, that art and visual art are particularly adequate
for the role of such a starting point, and luckily, we relate back to art in a
positive manner: we bring people closer to it.
Whether what we do is an art or not, or whether psychodrama is an art, it
is hard for me to answer. In my work I usually do not deal with these kinds
of questions primarily. While leading a play whether it’s Collective Art play
or a protagonist psychodrama the aim is to help the players express what
is inside them, their self-expression. It does not occur to me how it will
look, whether it would be aesthetically pleasing to a beholder, rather it
just dawns upon me that the image that we have built up is beautiful, or
expressive. The expression toward others can be a side effect but not the
goal of it, because the goal is a playful self expression that can sometimes
create aesthetics but often it doesn’t.

Translated by Anikó Urbán

Részlet: Wolf Eszter, Balázs Ambrus: A Kollektív képélmény
bemutatása – Pszichodramatikus tárlatvezetés a Ludwig múzeumban,
1. rész-A Kollektív képélmény módszerről:
Hogyan jött létre? Mióta és hol csináljátok?
Wolf Eszter: (...) 2011-ben a Részvételi művészet (Participatory art)
lehetőségeinek vizsgálatával kezdtem el foglalkozni doktoranduszként a
Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában. Az volt a terv, hogy
a művészettörténeti, esztétika történeti kutatással más tudományágak
tapasztalatait is összekapcsolom. A pszichológia mellett például a kognitív
tudományok vagy a demokratikus oktatás tapasztalatait. De a legfontosabb
továbbra is az eredeti J. L. Moreno írások tanulmányozása volt, azok közül is
a Who shall survive? című, magyarra sajnos le nem lefordított műve(Moreno,
1953). A kutatás során találtam rá másik, meghatározó inspirációmra Gilles
Deleuze és Félix Guattari közös írásaira (Capitalisme et schizophrénie.
L’anti-Œdipe 1972, Mille plateaux 1980) (Deleuze, Guattari, 1980, 1996,
2009, 2015), melyek rendkívül összecsengtek Moreno gondolataival.
Mind a három ember (Moreno, Deleuze, Guattari) valami újat mást akart,
más társulást, együttműködést, rendszert, rendszerezést, ehhez új mértéket,
mértékegységet, új automatákat, új társadalmi gépeket, szabadság
gépeket keresett. A Deleuze és Guattari által a Mille plateaux-ban felrajzolt
Rizóma koncepció véleményem szerint ugyanazt a gondolatot sugallja,
amit Moreno a kiterjesztett szociális atom vizsgálatával. Volt is Guattarinak
egy elhíresült mondása, hogy “mi mind csoportkák (groupuscle) vagyunk”.
A Rizóma koncepció lényege egy új szubjektivitás keresése, a csoport
szubjektivitásé, ahol az egyén is egy csoport amely nem engedi, hogy
bekerítsék az én újraképzés mezején, hanem ugyanabban a pillanatban
több csoport fölé is kiterjeszti magát. Ezek a csoportok oszthatóak,
sokszorosíthatóak, átjárhatóak és mindig szabadon választhatóak.
Mint egy átfogó szociometriai vizsgálat, mely egy kisebb szociális atom
(például egy személy mértékű szociális atom) erővonalainak feltárásával
indul, majd kiterjed a nagyobb kapcsolati rendszer összefüggéseire,
megrajzolja és összevetíti a pszichológiai, a biológiai, szociológiai, kulturális
vagy geográfiai rétegek hálózatait, és egyre több kapcsolódó csoportra
(atomra) (ország, világ) terjeszti ki a vizsgálatát, mindig megjelölve ahol
és ahogyan szétszedhető kapcsolható megfordítható, a ki és bejáratokat,
és végig értelmezhető a rendszerezés az alkalmazott mértékegység
A leggyakrabban a fizikai univerzum leírásánál használatos kifejezések
mint gravitáció, atom, vonzás, taszítás, telítettség stb. (újra) beemelése a
pszicho szociális jelenségek leírásába, nagy kifejezőerőt kölcsönöz Moreno
valóságmodelljének. Többek közt ezek a kifejezések segítettek hozzá,
hogy meglássam a lehetőséget arra, ahogy közvetlen kapcsolatba hozható
egymással a festészet és a szociometria, azt hogy egy festmény is felfogható
Moreno féle szociometria rendszerét egy az egyben átfordíthatónak láttam
a festménybe. Legyen egy kép akár figuratív akár nonfiguratív (sőt lehet
szó installációról, szoborról is) a kép (képtér) minden eleme kapcsolatban
áll egymással. És ezek az elemek a kijelölt képtérben egymáshoz képest

(és csak egymáshoz képest) tudnak elrendeződni. Sőt a hiányával is jelen
lehet egy elem. Amikor először tapasztaltam meg pszichodráma játék
során, hogy a protagonista, rendezői javaslatra, szereplőt választ egy hiány
megtestesítésére, vagy, hogy egy székláb lehet ugyanolyan fontos eleme
egy jelenetnek, mint egy anya figura, akkor kezdtem igazán otthon érezni
magam Moreno rendszerében, hiszen ez a működés egy festő számára
alapvető. Ez a demokratikus gondolkodás véleményem szerint annak
köszönhető, hogy nem fogalmakkal dolgozunk hanem – Deleuze és Guattari
szavával élve – intenzitásokkal, legalábbis számomra a képalkotásnak
mindenképpen van egy ilyen szakasza. A képzőművészeti alkotások tehát
tulajdonképpen egy szociometrikus vizsgálat modelljének is felfoghatóak.
Ebből következett az az elképzelésem, hogy a részvételi művészet
potenciálisan alkalmas terep lehet ezeknek a rizómatikus társulásoknak a
vizsgálatára, közvetlen értelmezésre, élményszerzésre. A művészet köztes
tere az a megengedő tér, ahol (megfelelő találkoztatási technológia
kidolgozásával) Moreno eredeti prófétikus teóriája, és Deleuze-Guattari
utópisztikus Rizóma koncepciója megtapasztalható valósággá válhat.
Balázs Ambrus: A Kollektív képélmény ötlete úgy született meg, hogy Eszter
a Képzőművészeti Egyetemen végezte a doktoriját és ennek keretén belül
2011-ben egy kísérleti dramatikus csoportot szervezett, amibe engem is
bevont vezetőtársként. Ennek a csoportnak a fő célja a kreativitásfejlesztés
és az együttlét erejének megélése volt leendő művészek és művészettel
foglalkozó szakemberek számára. A csoport jól sikerült, a folytatáson
gondolkoztunk. A csoportról hallott Szira Henrietta, aki szintén a Képző
doktori iskolájába járt, és a Ludwigban dolgozik. A Ludwig Múzeum
törekszik arra, hogy hogyan lehetne minél változatosabb és élmény
közelibb foglalkozásokat tartani a látogatóknak. A pszichológiai témájú
tárlatvezetések pedig már eddig is nagy népszerűségnek örvendtek.
(...) A dramatikus képélményre a kísérleti csoporton kívül, a Mérei -féle
csoportcentrikus pszichodráma (Erdélyi 2006), és Erdélyi Ildikó filmes
pszichodrámája is hatott (Erdélyi, Fecskó-Pirisi 2015). A csoportcentrikus
dráma módszeréből érkezett a csoport bevonása, a spontán, játékosra
bízott cselekvés. A filmes drámából, az önismereti cél mellett az oktatási,
demonstrációs lehetőségek, és a műalkotásokhoz való közeledés.

Mi az a Kollektív képélmény módszer? Miért pont ez a neve?
W.E :Adott tehát a művészet mint médium és a kiállítótér mint helyszín. A
közvetlenebb találkozás a kiállítótérben mind egymással mind a témákkal,
nem az én egyedi igényem, a kortárs művészet legutóbbi története tele van
ilyen kísérletekkel. Egy random összetételű csoport egyszeri alkalommal,
egy bizonyos térben (jelen esetben a Ludwig múzeum kiállító terében)
összeadja a személyes nézőpontjait, ami által a csoport minden tagja plusz
információval távozik pár óra múlva, mind a vizsgált műtárgyak, mind a
helyszín-helyzet, mind az emberség (különbözőségeink, hasonlóságaink,
kapcsolódási lehetőségeink) megtapasztalásának tekintetében.
Lényege a gyakorlatnak, a Találkozás, a szabad, demokratikus,
erőszakmentes együttműködés. A cél, hogy ebben az együttlétben
megvizsgáljunk tetszőleges témákat, a témákkal kapcsolatos koncepcióinkat,
nézőpontjainkat, felhasználva a közös jelenlétünket a térben.
A Ludwigos csoportban képzőművészeti alkotásokat vizsgálunk, de a
vizsgálat tárgya lehet bármi más is, például egy technikai eszköz működése

(pl. injektoros motor) vagy a méhek társadalma. Belső, átélhető módon
tapasztaljuk meg a működést, szerzünk egymás segítségével plusz
információkat. A módszer maga is egy “társadalmi High Tech”. Ezért is
adtam a phd kutatásomnak azt a címet, hogy Csoportgép.
Két fő technológiai alapot emelnék ki, mindkettőt az eredeti Morenói
pszichodráma módszerből vettük át. Az egyik az Itt és Most: az a releváns,
amit mi, a jelenlévők, akkor és ott érzékelünk a térben és megosztunk
egymással. Minden jelenlét és információ pont megfelelő, ami akkor és
ott megjelenik! A másik a személyes nézőpont: nincs objektív általános
kép, csak a személyes, az egyedi, ebbe invitáljuk meg egymást, akár
szereplőként, akár alakítóként.
B.A: A Kollektív képélmény a pszichodráma módszer egy módosított
formája, ahol a csoportcél, hogy valamilyen érzelmi kapcsolatot alakítsunk
ki a műtárgyakkal, miközben a többi nézővel együtt tesszük ezt meg. Ha
sikerül, amit szeretnénk, akkor mind a művekhez, mind a velünk együtt jelen
lévő emberekhez közelebb érezzük majd magunkat, amikor elmegyünk
a kiállításról. A módszerben, olyan feltételeket igyekszünk teremteni,
hogy gyorsan játékra késztessen ismeretlen embereket, ahol rövid idő
alatt, védett körülmények között, ismerhetik meg egymás nézőpontjait a
résztvevők. A műtárgy segít a bevonódásban, de a távolításban is.
A módszer neve is több átalakuláson ment keresztül. Először
pszichodramatikus képélmény volt, én még most is szoktam így emlegetni,
de a múzeum azt javasolta, hogy ez túl hosszú, ekkor találtuk a kollektív
jelzőt hozzá. A képélmény maradt. A kollektívvel a csoportosra utalunk,
de éppen így a kultúrára és a mindenkiben közösre is, valamint a kollektív
tudattalanra. A képélmény szóval pedig ki akartuk fejezni az interaktívitással
és a képzőművészettel való kapcsolatunkat.

Hogyan néz ki egy konkrét alkalom?
W.E.: 2,5 órás csoportokat tartunk a Ludwig Múzeumban hétvégenként.
Maximum 15 fő vesz részt egy csoportban. A minimum létszám 6 fő.
Két műtárggyal foglalkozunk. Bemelegítéssel kezdünk (warming up).
Ez áll egyrészt egy bevezetőből, ahol elmondjuk, hogy kik vagyunk, hol
vagyunk, miért vagyunk itt, mit fogunk csinálni. Ezután szociometrikus
elrendeződésekre kérjük föl a résztvevőket a szőnyegen (színpad) kérdések
alapján. Utána egyszerű mozgásos gyakorlatok következnek. Majd kezdjük
a játékot. Az első játékban, ami egyben egy demonstrációja is annak,
ahogyan egy alkotás inspirálta belső képből építkezünk, megmutatjuk,
hogyan lehet egymást behívni szerepbe, előjátszani, megfigyelni, belülről
alakítani, ha szükséges. Egymást használjuk, együtt vagyunk, fontos apró
részletek vagyunk. Mindenki összefügg a másikkal: ha valaki változik,
mindenki változik. Egyszerű az egész. Vicces és komoly.
B.A.: Az első játék, ahogy Eszter mondja, egy demonstráció, ahol az egyik
vezető a protagonista szerepébe bújik, míg a másik vezető rendezi őt. A tagok
a szereplők. Felállítjuk a protagonista jelenetét, a szereplők visszajeleznek
róla, hogy mit élnek át a szerepükben, majd a résztevevők elkezdhetik
alakítani a jelenetet, először csak a saját szerepükből, majd a protagonista
bőrébe bújva is. Lehet statikus kép (szobor), de lehet dinamikus jelenet.
Az első játék után visszajelzőkört tartunk, ahol mindenki beszámolhat
arról, hogy milyen volt neki az első játék. Majd rövid szünet. A második
játéknál az egész csoport együtt hangolódik rá a képre. Kérdéseket teszünk

fel nekik, hogy hogyan érzik magukat a képet szemlélve, hogyan tudnák
továbbszőni, mi jut róla még eszükbe. Az ötletetekből csoport szavazás
által kiválasztunk párat, és a hátralévő időtől függően, megjelenítjük őket
egymás után. Általában szobrok vagy rövid vinnyetták születnek. Minden
ötletnek lesz egy ötletgazdája, ő rakja fel a dramatikus képet, ő választja
ki a szereplőket, hol én, hol Eszter vezetésével. Ezt is visszajelzőkör zárja,
majd pedig jön a zárókör, hogy ki mit visz magával a napból. Szoktunk még
visszajelző kérdőívet is kitöltetni.

Miben más mint a pszichodráma? Szerintetek egy pszichodráma
csoportban is alkalmazható a módszeretek?
B.A.: Nem pszichodráma, mivel a célja nem az önismeret mélyítése, hanem
a közös játék serkentése, a kapcsolódás és gondolatébresztés. Azonban
lehet, és szokott is lenni önismereti hozadéka, de ez inkább kísérőjelenség.
Fontos különbség, hogy a tagok ellenállására különösen figyelünk, mindenki
annyit oszt meg magából és az érzéseiből, amennyi jól esik neki. A játékok
strukturáltabbak, a figyelem a műtárgyon van, nem a résztevők személyén.
A módszer fő előnye, hogy meghitt csoportlégkört teremt, gyorsan
ráhangolja a résztevevőket a pszichodramatikus munkamódra, ahonnan
utána könnyebb lehet átkapcsolni a nehezebb témák felé. A pszichodráma
módszer megismertetésére, egy csoport elindulásánál hatékony módszer
lehet, ha nem szándékozunk a résztvevőket rögtön a protagonista játék
„mély vizébe” dobni.
W.E.: Az a tapasztalatunk, hogy a műtárgyakkal való játékok során, univerzális
és mély emberi témák kerülnek elő. Mi magunk is ámulunk és bámulunk,
hogy milyen sok rétege van egy-egy műalkotásnak. Nem korlátozzuk
az előbukkanó témák mélységét, a pszichodrámához képest viszont
arra törekszünk, hogy az érzéseket-élményeket formáljuk és kapcsoljuk
anélkül, hogy fogalmakká, történetté, konkrét összefüggések dinamikájára
fordítanánk le. A folyamatot, ami lezajlik a festő és szobrász vagy a
táncos munkájához hasonlítanám. Fontos adalék ehhez, hogy tudatosan
törekedtünk a módszer kidolgozásakor (pl. a bemelegítés kérdéseinek
összeállításánál), hogy a résztvevők, ne osszanak meg adatokat magukról
(foglalkozás, életkor, családi állapot stb.), a figyelmüket ezáltal is a jelenbe,
a testükre, egymásra, a helyre és a környezetre igyekszünk irányítani: elemi
emberi mivoltukra, annak létjogosultságára. A múltjuk és hátterük csak
áttételesen van jelen.
Milyen kapcsolatban van a képzőművészettel? Ez művészet? A
pszichodráma művészet?
W.E.: Igen, szerintem a pszichodráma művészet. Közösségi alkotás,
közösség alkotás. De nem csak a pszichodráma művészet, még nagyon sok
mást is lehet ilyen nézőpontból vizsgálni. Engem a találkozás mint művészet
érdekel és ennek a felvetésnek a vizsgálatához, a művészeti élményeim
mellett, alapvetően a pszichodrámával való megismerkedésem vezetett el.
Hiszek benne, hogy akár fontos társadalmi változások generálója is lehet
az, ha művészetként tekintünk az emberi kapcsolódásra, ha a művészet
specifikumait, a művészetnél megszokott nézőpontokat átemeljük
ebbe a kontextusba. A finomabb, a részletekre való érzéki odafigyelést,
koncentrációt, fókuszt beemeljük a találkozás megfigyelésébe, az sok
mindenre ráirányítja a figyelmünket, amit eddig elhanyagoltunk. Ezáltal az
emberi kapcsolatteremtés, megélés egészen új dimenziói is feltárulhatnak.

B.A.: A módszer mindenképpen a képzőművészetet használja eszközként
ahhoz, hogy embereket találkozásra késztessen, de ahogy Eszter mondta
korábban, akár egy indukciós motor is lehetne a kiindulópont. A lényeg,
hogy valami olyasmi legyen, ami a résztvevőknek mond valamit, érzéseket
kelt bennük. Viszont az mindenképpen elmondható, hogy a művészet és a
képzőművészet különösen alkalmas arra, hogy ilyen kiindulópont legyen,
és szerencsére a munkánkkal pozitívan hatunk vissza a képzőművészetre:
közelebb hozzuk őket az emberekhez.
Az, hogy amit mi csinálunk az művészet lenne, vagy a pszichodráma művészet,
ezekre számomra nehéz válaszolni. A munkámban nem ilyen kérdésekkel
szoktam elsősorban foglalkozni. Egy játék vezetése közben, legyen az akár
egy Kollektív képélmény játék, vagy egy protagonista pszichodráma, a cél,
hogy segítsem kifejezni a játékosokat, ami bennük van, az önkifejezésüket.
Az nem szokott eszembe jutni, hogy ez hogy fog mutatni, hogy esztétikus
lesz-e a külső szemlélő számára, inkább csak néha rádöbbenek, hogy egy
kép amit felraktunk, az szép is, vagy mennyire kifejező. Lehet a hozadéka,
de semmiképpen sem célja a mások számára való kifejezés, mert a célja a
játékos önkifejezés, ami időnként esztétikumot szül, de sokszor nem.